4.rész

Kérdőn néztem a helyére sétáló Éden felé.

- Na, mit kaptatok? – kérdeztem.

- Szaktanárit – húzta el a száját – plusz ránk szóltak, hogy ilyet többet ne csináljunk. – mondta, én meg sóhajtva fordultam vissza.

Szünetben kint ültünk a padon, közbe megláttam egy lányt elvonulni előttünk. Felénk se nézett. Bianka volt az.

- Beszéltetek Biankával? – néztem Adriánra,aztán az elvonuló lányra.

- Á, dehogy. – legyintett. Bianka az a lány, aki már egy ideje tetszik Adriánnak, de őt abszolút nem érdekli. Sőt, Adrián csomószor látta őt egy másik fiúval. Azóta Adrián sok ideig csendes volt, nem szólt egy szót sem, csak ha a tanár felszólította. Elég durva korszak volt ez neki. – Már feladtam. Nem érdekel. És összejött azzal az Ákos gyerekkel is – húzta össze a szemét.

- Juuj… sajnálom.

- Ne sajnáld, nem éri meg.

- Különben sem érdemel meg téged!El is mondtad mit érzel, és ha visszautasított, akkor az régen rossz. Legyen boldog Ákossal, kit érdekel?

- Kösz, Linett, olyan aranyos vagy – ironizált Adrián, mire elmosolyodtam.

- De komolyan. Menjen a francba az Ákoskájával együtt. – mondtam, mire pá percig meredtünk magunk elé, aztán kitört belőlünk a röhögés. Hülye helyzet.

Suli után Adrián elkísért, közben mindenféléről szó esett, és megbeszéltük, hogy elkísérem kutyát sétáltatni. Este fél hét körül felkaptam a kabátomat, és kisiettem a kapun. Adrián már ott állt a német juhászával, Harcossal. A neve onnan jött, hogy kölyök korában elintézett egy vakondot, és addig ásott és kapart, míg végül megfogta. Illett rá a név.

- Történt valami érdekes mióta utoljára találkoztunk? – mosolygott.

- Tanultam. Ennyi.

- Nem sok. – Adriánnal elindultunk az utca vége felé, a kereszteződésnél elfordultunk jobbra, közben elkunyiztam Adriántól Harcos pórázát, és megengedte, hogy sétáltassam. Aztán Viola bulijáról lett szó.

- Te mész? – kérdeztem.

- Gondolkodtam rajta, de mivel nincs jobb programom, elmegyek.

- Szuper! Én is megyek.

- Gondoltam.

- Kik lesznek még?

- Több mint a fél suli.

- Huh, akkor sokan leszünk. Kell valamit hozni?

- Magad – vigyorgott.

- Na ne – nevettem fel.

- Sziasztok. – köszönt egy meglepett hang mögöttünk. Megfordultam a tengelyem körül, és megpillantottam magam előtt Édent.

- Csá – ment oda hozzá Adrián, és pacsiztak egymással. El akartam indulni feléjük, és észre se vettem, hogy a póráz rátekeredett a lábamra. Léptem egyet, és eltaknyoltam volna, ha nem kap el valaki. Felnéztem a megmentőmre, de a sötét miatt alig láttam az arcát. Amint megszólalt, rögtön rájöttem ki az.

- Hé, vigyázz már, majdnem elestem. – förmedt rám Éden. Zavartan motyogtam egy bocsit, aztán nagy nehezen kiszabadultam a póráz szorításából.

- Te hogyhogy itt vagy? – kérdezte Adrián.

- Itt lakom.

- Komolyan? – nézett rá meglepetten Adrián. – Mi is.

- Szuper.

- Mióta? – kérdeztem.

- Nyáron költöztünk ide Pécsről. – mondta. Időközben Adrián visszavette tőlem Harcos pórázát, nehogy valami hülyeséget csináljak. Nagyon vicces. Adrián szólt, hogy neki lassan mennie kell, elköszönt, és ott hagyott Édennel.

- Neked mikor kell menned? – kérdeztem.

- Én ráérek, de ilyen kislányoknak, mint neked, biztos időre haza kell menni – oltott le totálisan. Lenyeltem a megjegyzésemet, és igyekeztem nyugodt maradni. Hogy lehet ilyen bunkó??

- Oké – mondtam végül, aztán a dühtől remegő kezemet ökölbe szorítottam, és gyorsítottam a tempón. Lépéseket hallottam magam mögött, és utolért Éden, majd csendben ment mellettem. Én meg nem lassítottam.

- Lassítanál végre? – mondta végül.

- Nem bírod a tempót? Bocs, te ehhez még túl kicsi vagy – szaladt ki a számon, és meg is bántam. Nem akartam két hét ismeretség után veszekedni vele. Kínosan felnevetett.

- Jól van, de azért lassíts. – húzta kínos mosolyra a száját, mire normális tempóban sétáltunk tovább – Szóval, mikorra kell hazaérned?

- Nyolc körül.

- Mindjárt ötven. Hol laksz?

- A kereszteződésnél balra – mondtam. Talán meg kéne tanulnom gondolkodni, mielőtt beszélek. Nem rossz ötlet.

- Akkor elkísérlek. Sötétedik.

- Hát jó. – egyeztem bele. Csak nem lesz baj, ha elkísér. Az se gáz, ha tudja hol lakok, mert csak nem fogja rám küldeni a kommandósokat, mert csináltam valamit. Pár méter séta után beállt a kínos csönd. Eleinte zavart, de felnéztem az egyre sötétedő égre, ami lassan átváltott rózsaszínről sötétkékre, és a gondolataimba merültem.

- Mondj valamit. – szólalt meg végül. Meglepett amit mondott, és majdnem megjegyeztem, hogy milyen gyönyörű az ég, de lenyeltem a megjegyzést.

- Nem tudok. Mondj te.

- Rendben. Jártok Adriánnal? – kérdezte. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.

- Mi?

- Jártok?

- Dehogyis! – ellenkeztem – csak haverok vagyunk.

- Nem úgy néz ki.

- Figyelj, ha kötözködni akarsz, azt Adriánnal tedd, nekem nincs hangulatom hozzá…

- Nem akarok. De… sosem gondoltál arra, hogy többek legyetek, mint barátok?

- Nem. Csak haveroknak vagyunk jók.

- Értem. – bólintott. De nem hiszem, hogy megértette Ezt senki sem érti.

Éden tényleg hazakísért, nem fordult vissza útközben, hanem eljött velem a házunkig. Megálltam a kapunk előtt, mire Éden is megtorpant.

- Kösz, hogy elkísértél – mondtam.

- Nincs mit. – vont vállat.

- Akkor szia – intettem, és bementem a kapun. Ahogy csuktam be az ajtót, Éden már nem volt ott. Nagyot sóhajtottam, és bementem a házba.