3.rész

Már egy hete ment a suli, és a tanárok se haboztak, belevágtak a tananyagba, tehát kezdődött az órákon át tartó tanulás. Ez alól senki nem volt kivétel, sorra írtuk a dogákat, a felelések, és a maratoni diktálások is elkezdődtek. Már rendesen elegem lett.

Kedd reggel, szokás szerint, mentem suliba, de nap végén rendesen meglepődtem. Szóval. Órák után Alexát vártam, akit feltartott a tanár valami sürgős megbeszélnivaló miatt. A fiúk is már mentek valahova.

- Cső Linett! – köszönt Milán. – Jössz szombaton a házibuliba?

- Milyen házibuliba? – értetlenkedtem, mire a fiúk úgy néztek rám, mintha alien lennék.

- Nem hallottál Viola bulijáról?                         

- Nem. Kellett volna?

- Hát lehet. Mindegy. Jöttök?

- Ha meghív, akkor igen.

- Mindenki ott lesz, gyertek ti is.

- Hát oké. Hánykor lesz?

- Este nyolctól kifulladásig.

- Köszi.

- Na, megyünk. A részleteket kérdezd Vivcsitől. Szia.

- Sziasztok. – néztem utánuk. „Vivcsi? Házibuli? Hűha…”. Minek tart házibulit? Jó, mondjuk ő Viola, mindig az utolsó percben talál ki-, és csinál meg mindent. De ha már kedden szóltak a fiúk, akkor biztos jól meg lesz szervezve.

Alexa leamortizált fejjel állt meg mellettem.

- Menjünk – sziszegte, mire ellöktem magam az ajtóból, és elindultunk kifelé.

- Mit akart Méhesi? – érdeklődtem. Méhesi Ilona a fizikatanárunk. Szünetek elején és a végén mindig „laza”, és nem csinálunk semmit, ilyenkor mindenki bírja. Dogaírás közben amúgy egy félrenézés, és egy jeggyel rosszab.

- A fizikaversenyt említette. Megint neveztetni akar.

- Na, az jó! És mész?

- Dehogy. – rázta a fejét. A poén az, hogy Alexa kitűnő tanuló és a tanárok kedvence.

- És miért is nem akarsz versenyezni?

- Mert utálom, ha elvárják tőlem, és nem érdekli őket, ha nem akarom.

- Egyszer igazán elmehetnél. Még ötöst is kapnál.

- Van elég ötösöm.

- Pff – hagytam rá. Makacs, mint az öszvér. Alexa témát váltott, és az előző hangulatához képest örömmel mesélte, hogy talált egy „tök jó” fiúbandát, és majd linkel tőlük számokat. Miután Alexa felszállt a buszra, bekapcsoltam a Face-t a Nu’Esttől, és megnyitottam az üzit, amit napközben kaptam. Violától jött. Megnyitottam: „ Szia, szombaton buli lesz nálam nyolctól. Gyere ha akarsz, hozhatsz bárkit. :P Puszi, Viola.” Már az első sorból tudtam, hogy tőle jött az üzenet. Akkor már hivatalosan is meg vagyok hívva. Hurrá. Otthon elmeséltem anyunak a házibulit, mire a plafonig felszaladt a szemöldöke. Nem szoktam bulizni, úgyhogy ez a kérés meglepte.

- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Amiatt.

- Tudom, de gyakran kimegyek levegőzni. És sokat iszok majd  – kérleltem, mire, ha lehetett volna, anyu szemöldöke kitörte volna a plafont, és meg sem állt volna az égig. -, úgy értem vizet vagy kólát. – javítottam ki magam.

- De akkor tényleg így lesz, mert ha megint elájulsz, nem mehetsz többet ilyenekre.

- Megígérem! – mondtam, mire anya nagy nehezen, de beadta a derekát. Tudom mi lesz, ha nem megyek majd ki. Légszomjas vagyok, ami olyan, ha túlzsúfolt helyen vagyok, és nincs elég oxigén számomra, hajlamos vagyok elájulni. Már volt ilyen alkalom, és kórházban kötöttem ki. De ez még tavaly volt, és Adrián vitt haza ájultan, de azóta nem történt ilyen. Anyuval beszéltem még egy kicsit, aztán húztam fel tanulni.

Másnap ahogy beléptem a terembe, azonnal megtorpantam. A terem közepén egy hatalmas padokból álló torony állt. Szabi, Milán, Soma, Dominik és Éden (?) pakolták fel a padokat és a székeket a terem közepére.

- Ti mi a fenét csináltok? – kérdeztem köszönésképpen.

- Nem látod? – szólt be Éden.

- Nem vagytok normálisak. Bejön Kalmár, megnyúz titeket.

- Tudod kit érdekel Kalmár? – nézett ide egy pillanatra Éden, mire megráztam a fejem. Erre spontán rácsapott az éppen arra sétáló Barbinak a seggére. A szám elé kaptam a kezem, és Barbi reakcióját figyeltem. Utálja ha a seggét „tapizzák”, mert ezt annak hiszi, hogy túl nagy. Mellesleg Kalmár a biosztanárunk, aki ha egy kis rendellenességet talál, a tettes vagy szaktanárit kap, vagy az igazgatóhelyettesnél köt ki.  A tudatlan kis Éden ezt nem tudta, úgyhogy kíváncsian szobroztam az ajtóban.  Ki tudja mi lesz ebből. Barbi azonnal megállt, és Édennel szembe fordult. Kedvesen mosolygott (??), és csak nézett. Tudtam, hogy nem ez az első reakciója. Egy percig én is csak néztem, hogy nem létezik, hogy csak így álljon hozzá. És a sejtésem beigazolódott, ez volt a vihar előtti csend. Ugyanis Barbi úgy elkezdett kiabálni és visítani, hogy még én is beleremegtem. Úgy szitkozódott Édenre, hogy azt nem akarom leírni, Éden meg csak állt, és várta, hogy Barbi abbahagyja a hisztirohamot. Barbi vagy tíz percig szitkozódott, mire Dominik megunta, odament, és rátapasztotta a kezét Barbi szájára. A lány hangoskodott egy ideig, aztán végre elhallgatott. Mindenki várakozón nézett felváltva Édenre, Dominikra és Barbira. Dominik aztán odaszólt Barbinak.

- Kuss van hisztis. El ne kezdj ordibálni, világos? – mondta tök nyugodtan, mire Barbinak elkerekedett a szeme. Mindenki leesett állal hallgatott. Dominik leengedte a kezét, és ellépett a leblokkolt lánytól. A „padtorony” mögül a fiúk pukkadoztak a röhögéstől, főleg Milán, aki különösen jól szórakozott. Nem a beszóláson röhögtek. Hanem mert Barbi égett, mint az állat. Én csak utólag vettem észre, hogy Soma videóra vette az egészet (!!), és feltették a You Tube-ra. A ledöbbent Barbihoz odarohant a két csatlósa, és kivezették őt a teremből. Ahogy becsapódott az ajtó, hátul kitört a röhögés.

- Nézzük már vissza! – jutott eszébe Szabinak, mire a fél osztály hátracsődült a padokhoz. Éden meg csak állt egyhelyben. Szerintem többször nem csinál ilyet. Mosolyogva elsétáltam mellette a padomhoz, ami szerencsére még a helyén állt.

- Szia! Láttad? – köszönt Alexa.

- Hogyne láttam volna. Durva volt.

- Ühüm.

- Mióta van itt a padtorony?

- Amióta a fiúk megjöttek. Soma és Milán unatkozott és elkezdték rakni. A többiek is csatlakoztak hozzájuk. Édenre majdnem ráesett egy pad!

- Haha! – röhögtem fel. Megnéztem volna.

- Most miért röhögsz? Baja is lehetett volna – komolyodott el, és abbahagytam a röhögést.

- Mióta aggódsz te Éden miatt? – kérdeztem viccen kívül, de Alexa csak meredt maga elé.

- Nem fontos.

- Ó, dehogynem! Szépen elmondasz mindent – húztam fel, és a terem egyik nyugodtabb sarkába vonultunk -, na halljam.

- Mit?

- Amit nem tudok. Neked… tetszik Éden?

- Hát… egy kicsit – motyogta, mire a szám elé kaptam a kezem.

- Juj! – vigyorogtam – De mióta? Amióta megjött?

- Ööö igen. De nem úgy tetszik, hogy mindent megadnék, hogy újra lássam, meg eret vágok ha megbánt, hanem csak jól néz ki. Ennyi.

- Értem. Össze akarsz jönni vele?

- Nem.

- Értem – mosolyogtam. Csengetéskor a padtorony még mindig állt, még akkor is, amikor a tanár megjelent az ajtóban. Csak remélni tudtam, hogy jókedvében van. A tanárnő arcszíne egészségesről pirosba váltott. Vagy inkább vörösre.

- Ezt ki csinálta? – akadt ki teljesen.

- Nem mi voltunk – szólalt meg Milán.

- Igazán, fiam? Akkor talán én voltam?

- Lehetséges, csak a tanárnő nem tud róla. – nézett ártatlanul. És kész, Kalmárnál elszakadt a cérna. Elkezdett kiabálni, végül felállította Martint, és az osztály felé fordult.

- Kántor Milán, te velem jössz az igazgatói irodába. Szeretnétek, ha kirúgatnám? Mert biztos vagyok benne, hogy ezt nem egyedül csinálta. Van valakinek bármilyen mondandója? – nézett körbe rajtunk. Néma csend – Rendben, ha nincs senkinek mondanivalója, akkor… - kezdte a tanár, mire Éden felállt. Aztán Szabi is. Őket már az összes fiú követte, akik benne voltak. – Nocsak, nocsak, mennyien lettetek hirtelen. Az igazgatói irodába. Most! Addig a többiek átnézik az anyagot, mert felelés lesz. – utasította, és kivezette a fiúkat a teremből. Ahogy becsukódott az ajtó, őrült nagy hangzavar keletkezett a teremben.

- De milyen ez már? Egy kis viccért egy igazgatóit? Ez a nő megszállott. – szólalt fel Jázmin. Ebben mindenki egyetértett. Pillanatokon belül kialakult a kínos csend. Erdélyi a kezét tördelte, ami már nekem fájt, Jázmin a rágójával csattogott, Peti a lábával dobogott, én meg fogtam a fejem, mert baromi idegesítő volt ezt hallgatni. Tíz éveknek tűnő perc után kinyílt a terem ajtaja, és belépett az öt fiú, plusz a tanár.

- Üljetek le, a többiek pedig néma csendben kinyitják a füzetet – morogta Kalmár, és írni kezdett a táblára.